Sir Ken Robinson szórakoztató és mélyen megható története egy TED előadás keretében, egy olyan oktatási rendszer alkotásáról, amely támogatja (nem aláássa) a kreativitást.
Lent megtalálható a feliratozott videó is!
Oktatás…
Ez az egyik olyan dolog ami mélyen megérinti az embereket, igazam van? Mint a vallás, a pénz, meg a többi.
Nekem fontos az oktatás, és azt gondolom, mindannyiunknak. Igen nagy közös érdekünk ez. részben mert az oktatásnak kellene egy olyan jövőbe juttatni bennünket, amit fel sem foghatunk.
Ha belegondolnak, az idei elsősök 2065-ben mennek majd nyugdíjba. Senkinek sincs fogalma – mindazon szakértelem ellenére amit felvonult az elmúlt négy napban – hogyan néz majd ki a világ öt év múlva.
És mégis, erre kéne tanítunk gyerekeket. Olyan megjósolhatatlan szerintem hogy ez elképesztő.
És a harmadik része ennek az, hogy mindazonáltal mind egyetértünk a gyerekek tényleg elképesztő képességén – az innovációra való képességén.
A véleményem az, hogy minden gyereknek félelmetes tehetsége van. És mi eltékozoljuk, elég kegyetlenül.
Így az oktatásról akarok beszélni és a kreativitásról akarok beszélni. Állítom, hogy a kreativitás ugyanolyan fontos az oktatásban, mint az írástudás, és azzal megegyező szinten kellene bánjunk is vele.
Nagyszerű történetet hallottam – imádom mesélni – egy kislányról, aki rajzórán volt. Hat évesen ült a hátsó sorban, rajzolt, és a tanár észrevette, hogy ez a kislány alig figyelt órán, de ezen a rajzórán annál inkább. Felkeltette ez a tanár érdeklődését, odament hozzá és megkérdezte: “Mit rajzolsz?” A kislány így felelt: “Lerajzolom Istent.” Mire a tanár: “Dehát senki sem tudja hogy néz ki Isten.” A kislány: “Egy perc múlva megtudják.” (Nevetés)
Ezekben a dolgokban az a közös, hogy a gyerekek adnak egy esélyt. Ha nem, akkor próbálkoznak. Igazam van? Nem félnek a tévedéstől. Persze nem azt mondom, hogy tévedni annyi, mint kreatívnak lenni. Amit biztosan tudunk, ha nem vagyunk készen tévedni, sosem jövünk elő valami eredetivel. Ha nem vagyunk készen tévedni. És mire felnőtté válnak, a legtöbb gyerek elveszíti ezt a képességet. Már félnek tévedni.
És mi így vezetünk cégeket, egyébként. Stigmatizáljuk a hibákat. És így működtetjük országos oktatási rendszereineket, ahol a hibák a legrosszabb dolgok, amiket elkövethetünk. Az eredmény pedig az, hogy ki-oktatjuk az embereket a kreatív képességeikből. Picasso egyszer azt mondta: minden gyerek művésznek születik.
A probléma művésznek maradni, miközben felnövünk. Szenvedélyesen hiszem: nem felnövünk a kreativitáshoz, kinövünk belőle. Vagy inkább, ki-oktatnak belőle. Hát miért van ez így?
a Földön minden oktatási rendszerben ugyanaz a tárgyak hierarchiája. Mindegyikben. Mindegy, hogy hová megyünk. Azt gondolnánk, hogy máshogy van, de nem ám. A tetején a matematika és a nyelvek, aztán a bölcsészet, és alul a művészet. Mindenhol a Földön. És szinte minden rendszerben van a művészeten belül is egy hierarchia.
A képzőművészet és a zene általában magasabb rangot kap, mint a színház és a tánc.
És nincs olyan oktatási rendszer a bolygón, ami táncot tanít a gyerekeknek minden nap úgy, ahogy matematikát tanítunk. Miért? Miért ne? Azt gondolom, hogy ez igen fontos.
Azt gondolom, hogy a matek fontos, de a tánc is. A gyerekek mindig táncolnak, ha engedik nekik, mind így teszünk. Mindenkinek van teste, nem? Lemaradtam egy meeting-ől? (Nevetés) Valójában az történik, hogy ahogy a gyerekek felnőnek, oktatni kezdjük őket fokozatosan a csípő fölött. És később a fejükre fókuszálunk. És kicsit az egyik oldalra.
Ha űrlényként ismerkednénk az oktatással, és azt kérdeznénk: “Mire jó a közoktatás?” Azt gondolom, arra jutnánk – ha a végeredményt nézzük, aki igazán sikeres ebben, aki mindent megtesz, amit tennie kell, aki minden piros pontot begyűjt, aki a győztes – azt gondolom, hogy a közoktatás egyetlen céljának látnánk a világon mindenhol az egyetemi professzorok előállítását. Nem igaz?
Ők azok az emberek, akik a tetején jönnek ki. Én is egy voltak, én csak tudom. (Nevetés) És kedvelem az egyetemi professzorok, de tudják, nem kellene őket az emberi teljesítmény árvizi emlékművének tartanunk. Ők csak egy életforma, egy másik életforma. Igen kíváncsiak, és ezt feléjük érzett szeretet mondatja velem. Tapasztalatom szerint van valami érdekes ezekben a professzorokban – nem mindegyikben, de általában – a fejükben élnek. Ott élnek fenn, és kissé az egyik oldalon. Testetlenek, értik, szó szerint értem.
Úgy tekintenek a testükre mint a fejük szállításának egy módjára, nem igaz? (Nevetés) Egy mód arrra, hogy a fejük meeting-re menjen. Ha igazi bizonyítékot akarnak a testenkívüliségre, menjenek el idős akadémikusok több napos konferenciájára és nézzenek be a diszkóba az utolsó este. (Nevetés) Ott majd meglátják: felnőtt férfiak és nők, kontroll nélkül vonaglanak, ritmustalanul, arra várva, hogy vége legyen, és hazamehessenek tanulmányt írni róla.
Az oktatási rendszerünk az akadémiai képesség ideájára alapoz. Oka van ennek. Az egész rendszert – mindenhol a világon – akkor találták fel amikor nem volt közoktatás, tényleg, a XIX. század előtt.
Mind azért jött létre, hogy az ipari forradalom igényeit kiszolgálja. Így hát a hierarchia két ötletbe gyökerezik. Először, a munka szempontjából leghasznosabb témák a tetején vannak. Így vélhetően jóindulatúan elterelték gyerekként az iskolában azoktól a dolgoktól, amiket szeretett, azon az alapon, hogy soha nem kapna munkát, ha azt csinálná. Igazam van? Ne zenélj, nem leszel zenész; ne rajzolj, nem leszel művész.
Jóindulatú tanács – mélységesen téves. Az egész világot elnyeli a forradalom. A második az akadémiai képesség, ami tényleg dominálni kezdte az intelligenciáról alkotott képünk, mert az egyetemek a saját képükre formálták a rendszert.
Ha belegondolnak, a közoktatás egész rendszere a világ körül az egyetemi felvételi elnyújtott folyamata. És a következmény az, hogy sok igen tehetséges, brilliáns, kreatív ember azt gondolja, hogy nem az, mert a dolgot, amiben jók voltak, az iskolában nem értékelték, vagy akár stigmatizálták. Azt gondolom, nem engedhetjük, hogy ez így menjen tovább.
Az UNESCO szerint a következő 30 évben több ember szerez majd diplomát az oktatásban, mint a történelem kezdete óta. Több ember, és minden, amiről eddig beszéltünk, összeadódik – a technológia, és ahogy átalakítja a munkát, a demográfia és az elképesztő népességnövekedés. Hirtelen a diploma nem ér semmit. Nem igaz? Amikor én tanultam, ha diplomád volt, munkád is volt. Ha nem volt munkád, azért nem volt, nem akartad.
És én nem akartam, de tényleg. (Nevetés) De most a diplomás gyerekek gyakran hazamennek videójátékokat játszani, mert ahová eddig elég volt a BA, most már MA kell, MA helyett meg PhD. Ez az akadémiai infláció folyamata. És azt mutatja, hogy az oktatás teljes struktúrája mozog a lábunk alatt. Radikálisan újra kell gondolnunk az intelligenciáról alkotott nézeteinket.
Három dolgot tudunk az intelligenciáról. Egy: szerteágazó. Mindenféle módon gondolkodunk a világról ahogy tapasztaljuk. Gondolkodunk vizuálisan, hangban, kinesztetikusan. Absztrakt módon gondolkodunk, mozgásban gondolkodunk. Kettő: az intelligencia dinamikus.
Ha az emberi agy interakcióit szemléljük, ahogy hallottuk tegnap számos előadásban, az intelligencia csodálatosan interaktív. Az agy nincs rekeszekre osztva. Igazából a kreativitás – ahogy én definiálom, mint a folyamat amelynek során értékes eredeti ötleteink támadnak – inkább többé, mint kevésbé különböző diszciplínák interakciójából, nézőpontjaiból táplálkozik.
Újra kell gondolnunk az alapvető elveket gyermekeink oktatásával kapcsolatban. Jonas Salk csodálatos mondása volt: “Ha minden rovar eltűnne a föld színéről, 50 éven belül minden élet elpusztulna a Földön. Ha minden ember eltűnne a föld színéről, 50 éven belül minden életforma felvirágozna.”
Ez elgondolkodtató…
A TED az emberi képzelet ajándékát ünnepli. Óvatosnak kell lennünk, hogy ezt az ajándékot bölcsen használjuk, és elkerüljünk olyan szcenáriókat amelyekről itt beszéltünk. És az egyetlen út az, ha kreatív képességeinket úgy látjuk majd teljes gazdagságukban, ahogy vannak, gyermekeinket pedig minden reményükkel. Feladatunk az, hogy teljes lényüket oktassuk, hogy szembenézhessenek e jövővel.
Apropó – talán mi nem látjuk majd ezt a jövőt, de ők igen. És az a feladatunk, hogy segítsünk nekik kihozni belőle valamit.
Amennyiben érdekesnek találtad az itt közzétett információkat, kérjük terjeszd a cikket, juttasd el másokhoz is. Köszönjük!
Köszönöm szépen.
